A szobámban ülök egy félig borongós, félig napos szombaton Dublinban. Július érkeztével beköszönt az Ír birodalomba is a nyár. Már tartósan 21 fok felett, napon akár 26-28 fok is várható. 4 hónapja vagyok itt, de egy gondolat nem hagy nyugodni. Minden nap ezzel a mondattal fekszem és kelek. Nem tudom miért, egyszerűen zsigerből jön. Annyi cucc kell, ami belefér 1 nagy hátizsákba.
A Camino óta tudom, hogy bőven elég kevés cucc az élethez és a tárgyainkat nem vihetjük a sírba. Érdekes fordulat, hiszen 2 évvel azelőttig folyamatosan költöttem a pénzem szebbnél szebb ruhákra, cipőkre és arra, hogy egy barátságos otthont teremtsek magamnak. Ma már nem fontos az, hogy mindig a legújabb divat szerint öltözzek, hogy minden szezonra legyen 8 cipőm a hozzáillő táskával. Persze megnézem és néha elcsodálkozom 1-1 kirakat láttán, de megkérdezem magamtól: Belefér mindez abba az ominózus hátizsákba?? A válasz mindig a NEM, vagyis inkább olyat tennék bele, ami hosszútávon kényelmes és használható.
36 évesen azt érzem 2 utam van. Vagy találok gyorsan egy pasit, akivel családot alapíthatok és onthatom a gyermekeket egymást követve vagy szarok az egészre és bejárom a világot. Mióta elvesztettem Édesapámat azóta nem tudok kikerülni a sorozatos negatív örvényekből. Hol nehezen kiúszok belőlük, megkapaszkodom a parton, aztán elfáradva visszasodor az ár. Soha nem gondoltam bele abba, hogy milyen lesz az élet szülő nélkül, hiszen ők sose halnak meg…, csak mások. Most a tudat, hogy nincs, felemészt. Sírok. De tudom, hogy mennem kell tovább. Meg kell töltenem az életem csodával, ha visszagondolok, akkor ne csak a munka, evés, alvás ismétlése keserítsen el 70-80 évesen. Azt érzem az életembe ennél több is beleférhet. Édesapám 68 évesen hunyt el családi körben teljesen váratlanul. Hajnalban arra keltem, hogy összeesett. Megpróbáltam visszahozni őt az életbe, de nem sikerült. Pedig dicséretesre vizsgáztam életmentésből az egyetemen, de elbuktam, mikor igazán tétje volt. 50 perces szívmasszás után a mentősök megérkeztek és még fél óráig igyekeztek mindent megtenni. Az agyam képtelen volt felfogni, elment.
Ezután próbáltam túlélni, fátylat borítani a történtekre és tovább lépni. Az életembe sodródott egy csodás fiú, aki mellett azt éreztem, hogy végre sínen van az életem és a család távoli gondolata végre ott volt a küszöbömön. A heves érzelmek és a szerelem teljes megélése megajándékozott minket egy pici apró új élettel. Üvöltöttem mikor megláttam a teszt eredményét. Terhes vagyok. Egyszerre rettegtem és borultam könnyekbe az örömtől. Napról napra azt éreztem, hogy egyre erősebb a kapcsolat köztem és az alig látható pici élet között. Nem mondtam el senkinek, mert először a szerelmemet akartam tudatni róla, aki akkor 2000 km-re volt tőlem. Karácsonyra hazatért és ahogy kettesben lettünk nem bírtam tovább, elmondtam. Ami ezután jött, arra nem voltam felkészülve.
Azt mondta, hogy „vagy őt tartod meg, vagy engem. Ha őt, akkor én csak donor voltam.”
Van jó néhány nehéz szituáció az életben, mikor dönteni kell, de ez akkor mindent felülmúlt. Nem ált készen. Még nem akart apa lenni. A tudat, hogy egyedül kellene felnevelnem teljes depresszióba sodort. A szívem egyik fele a kisbabáért dobogott, a másik a szerelmemért. 3 hét múlva spontán elvetéltem. Borzalmas éjszaka volt. Rettenetesen görcsöltem és véreztem. Nem akartam bevenni gyógyszert. Azt kívántam bárcsak belepusztulnék most a fájdalomba. 8 órás kínlódás után végre el tudtam aludni és szépen lassan, napról napra minden testi fájdalom elmúlt. Adódik a kérdés, hogy éreztem dühöt? Sem akkor, sem most. Csalódott voltam és mérhetetlenül szomorú.
Februárban fogtam a cuccaimat és Magyarországból Írországba költöztem. Reménnyel, bizalommal és az új kezdeti lelkesekdés első hajtásával. Elkezdtem az életmód progarmokat és együtt dolgoztam pár lánnyal, hogy segítsem őket elérni a céljaikat. Újra kint voltam a parton és kapaszkodtam könnyedén. Éreztem, hogy végre ki tudok jutni és fel tudok állni. Nem telt el 4 nap és a párom kapott egy óriási munkalehetőséget egy északi országban. Kérdezte, hogy szeretnék menni vagy maradnék? Ismét egy nehéz kérdés. Azt mondtam megyek, de előbb maradok egy kicsit augusztusig. Szerettem volna az angolomat fejleszteni és azt éreztem, hogy egy picit meg kell vetnem itt a lábam. Nem vagyok egy röghöz kötött típus, de túl gyors lett volna a váltás nekem. Alig érkeztem, máris mennem kell. Ez szétszedett volna. Eltelt 1 hónap, majd 2. Kaptam munkát a reptéren a check-in-ben. Megszerettem és azt éreztem, ha mennem kell azért nehezen lépnék ki, de a szívem a párom mellé húzott.
A 2. hónap derekán az üzenetekből az energia kezdett elfogyni, a lelkesedés megcsappant és azt éreztem, hogy egyre távolabb kerül az új otthonom. Már az energiáit az új barátaira fordította és ráérzett a szabadság ízére. Mikor ez tudatosult bennem azt mondtam, hogy menjen. Éljen. Élvezzen. Élvezzen minden percet és búcsút intettem. Nem tudtam sírni. Már nem érintett meg. Ennyi minden után csak legyintettem és belevetettem magam a munkába. Heti 70 órát dolgoztam pihenőidő nélkül. Már a főnökeim ágyat akartak nekem bentre venni, hisz „nincs értelme haza mennem”. 😀
3 hónap alatt 3x voltam beteg. Éreztem, hogy ez az életvitel nem nekem való. Nincs időm sportolni, vacak kajákat eszem és nincs lehetőségem felfedezni ezt a gyönyörű szigetet, ahol vagyok. Nagy nehezen letudtam a vizsgákat a suliban, ami nem volt egyszerű. A repjegy árak az egekben, a próbaidő alatt nem engednek el csak úgy, ezért nagy harcokat vívva, de letudtam ezt a félévet is. 2 hete azonban visszatért az energiám és nemcsak elkezdtem újra mozogni, egészségesebben is étkezem. Letettem a napi 3-4 csokit és tartok off napokat, mikor nem dolgozom. A kollégáim nagyon sok energiát és erőt adnak, hogy túléljem a mindennapokat. Nem értik mért dolgozom ennyit, hisz a „mindig van munka” mentalitás megnyugtatja őket és egy tervezhető jövőképet ad nekik. Édesanyám azt mondta, hogy olyan lehet, mint otthon a rendszerváltás előtt. A fizetésből amit kapok tudom fizetni a bérelt szobám, a napi 3x-i étkezésem, az egyéb apró kiadásaim és félre is tudok tenni.
Az utasokat is nagyon bírom. 1-1 mosollyal és sokszor zavarbaejtő bókokkal bearanyozzák a napjaimat. Néha találkozok 1-1 zarándokkal, akik a Caminora utaznak, hogy elkezdjék az útjukat. Ekkor megmutatom nekik a láncomon viselt kis ezüst kagylót, mire a szemünkbe könny szökik. Ez egyfajta kötelék. Aki egyszer végigment rajta, azt egy életre megváltoztatja. Más vagyok mára, mint a Camino előtt. De hogyan kerülünk oda? Úgy, hogy elkezd hívni az út. Az első utamon nem volt célom, csak menni, ki a zűrből, amiből érkeztem. Most azt érzem megint mennék. Most letenni azokat a köveket, melyeket cipelek a vállaimon. Terheket, melyek álomból ébresztenek. Melyek megizzasztanak és nyomják a lelkemet. Érkeznek e jelek. Pénzérmék a hátukon a santiagoi katedrálissal, jelekkel az úton, elcsípett beszélgetésekkel és így tovább.
Még várok egy kicsit, da hamarosan világgá megyek. Látni, érezni, tanulni, tapasztalni. De a lényeg, hogy minden beleférjen 1 hátizsákba. J